Edgar Allen Poe
Edgar Allan Poe (1809. január 19. – 1849. október 7.) amerikai költő, novellista, szerkesztő és kritikus volt, a romantika korának egyik legfontosabb szerzője. A leginkább misztikus, hátborzongató történetei révén ismert Poe az első amerikai novellisták egyike volt, emellett őt tartják a detektívregény „feltalálójának” is. Ezen kívül a korban újnak számító sci-fi területén is alkotott. Az első közismert amerikai író volt, aki pusztán az írásból akart megélni; emiatt szinte egész életében anyagi gondokkal küzdött.
Edgar Poe néven született a massachusettsi Bostonban. Szülei halála után a richmondi John és Frances Allan nevelte, bár hivatalosan sosem fogadták örökbe. A Virginiai Egyetemen töltött egy év és a katonai pályára tett kísérlet után Poe és az Allan család eltávolodott egymástól. Írói pályája szerényen kezdődött: a Tamerlane and Other Poems című kötete 1827-ben név nélkül, „egy bostoni” aláírással jelent meg.
Poe ezután a próza felé fordult. Az elkövetkező néhány évben irodalmi újságok és folyóiratok munkatársa volt, és egyéni stílusú kritikáiról vált ismertté. Munkája miatt gyakran ingázott Baltimore, Philadelphia, Pennsylvania és New York között. 1835-ben feleségül vette unokatestvérét, az akkor 13 éves Virginia Eliza Clemmet. 1845 januárjában jelent meg A holló (The Raven) című verse, ami azonnali sikert aratott. 1847-ben felesége tuberkulózisban meghalt. Poe The Penn (később The Stylus) címen saját lap indítását tervezte, de még azelőtt meghalt, hogy az első szám megjelenhetett volna. Poe 1849. október 7-én, Baltimore-ban halt meg. Halálának pontos oka még ma is ismeretlen. Többen gyanakodtak idült alkoholizmusra, agyrázkódásra, kolerára, kábítószerekre, szívrohamra, veszettségre,tuberkulózisra, de öngyilkosságra is.
Poe munkássága az egész világirodalomra hatással volt, de közvetetten olyan tudományokat is befolyásolt, mint a kozmológia és akriptográfia. Emellett Poe és művei a kortárs irodalomban, zenében és filmekben is gyakran felbukkannak. Több házban, amelyben élt, ma múzeum található.
A holló
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
“Vendég lesz az”, így tűnődtem, “azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?”
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, –
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
“Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?”
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S “Uram”, kezdtem, “avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek.” S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: “Lenóra!”, – halk, sóvár
Hangon én búgtam: “Lenóra!” s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: “Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!”
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, –
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: “Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?”
S szólt a Holló: “Sohamár!”
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: “Sohamár.”
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. “Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok…holnap ez is messziszáll.”
S szólt a Holló: “Soha már!”
Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
“Úgy lesz”, szóltam, “ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: “Soha – soha már!”
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: “Soha már!”
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, – soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
“Bús szív!”, búgtam, “ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!”
S szólt a Holló: “Soha már!”
“Látnok!”, nyögtem, “szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van…van balzsam Gileádban?…mondd meg!…lelkem esdve vár!”
S szólt a Holló: “Soha már!”
“Látnok!”, búgtam, “szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?”
Szólt a Holló. “Soha már!”
“Ez legyen hát búcsúd!”, dörgött ajkam, “menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!”
S szólt a Holló: “Soha már!”
A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, – soha már!
Tóth Árpád fordítása
***
A holló
Egyszer – unt éjfél közelgett – bóbiskoltam elfelejtett
tudományok furcsa könyvén, ellankadva, terhesen,
fejem csügge… egyre jobban… s im egyszerre ajtóm roppan,
mintha egy kéz félve koppan – dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: „Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
– az lehet, más semmisem.”
Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
szellemét a szén hunyóban földre himzé véresen.
Lassan nyult az éji óra; könyvem nem nyujtott a búra
enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
– itt lenn nincs már neve sem.
S bibor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
fájó, vájó, sohsem ismert félés kinját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
„Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem –
késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:
– az lehet, más semmisem.”
Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
„Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan koppan:
s amint könnyű lépte dobban – koppan ottkünn csöndesen,
szinte képzeletnek vélném” – s ajtót tártam csöndesen:
– künn az éj, más semmisem.
Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
álmodva amilyet nem mert még álmodni senkisem;
de a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
hangzik más szó, mint egyetlen név: „Lenóra!” – kedvesem
neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
a visszhang – más semmisem.
Visszamenve a szobába – lelkem ég, a fejem kába –
ujra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
„Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára:
rá kell jönnöm az okára, nosza” – mondtam – „meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
– csak a szél, más semmisem…”
S széttárván a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
egy nagy, őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
ur vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn –
ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
ült, csak ült, – és semmisem.
Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
„Bár megtépve, zord kóborló”, – szóltam – „te se vagy utolsó,
éji partok küldte Holló: ur-neved hadd kérdezem:
hogy hivnak, ha ottlenn röpködsz a plutói bús vizen?”
– Szólt a Holló: „Sohasem.”
Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
s válaszolt szavamra – bárha nem is túl-értelmesen:
meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő
madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen –
ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
– és a neve: „Sohasem”!
De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,
mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Máskép csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
s nyögtem: „Hozzám senkisem hü, még szivem reménye sem:
majdcsak elhagy e madár is – nem lesz reggel nyoma sem!”
– Szólt a Holló: „Sohasem.”
Megdöbbentem hogy talál az elsirt szóra ez a válasz:
„Persze” – mondtam – „ennyi ennek kincse tára összesen;
tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
dult és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem –
holt remények gyászdalához nincs is jobb rim semmisem,
– mint hogy: ,Soha – sohasem’.”
De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
és egy zsöllyét görditettem szembe, hogy majd ott lesem;
s bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen –
ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
ezt a szót, hogy: „Sohasem.”
Ezen tűnődtem magamban, noha egy betüt se mondtam
a madárhoz – s már szivembe furt a két fém-élü szem.
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán,
melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
violaszin bársonyára, melyen óh! már kedvesem
nem pihen meg sohasem.
Most, ugy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel
angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
„Bús sziv!” – nyögtem – „égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég
angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem:
idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!”
– Szólt a Holló: „Sohasem.”
„Jós!” – hörögtem – „választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
– Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
hol rémek dúlnak csatázva – mondd meg nékem kegyesen:
van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?”
– Szólt a Holló: „Sohasem.”
„Jós!” – hörögtem – „választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
kit az angyalok Lenóra néven hivnak odafenn?”
– Szólt a Holló: „Sohasem.”
„Legyen hát e szód utolsó!”– szöktem föl – „sátán vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, mig elveszem!
– Szólt a Holló: – „Sohasem!”
És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
s lelkem e padlómon-ingó árnyba fullad csöndesen:
nem szabadul – sohasem.
Babits Mihály fordítása
***
Ki volt Edgar Allan Poe?
Sokan ismerik a nevét, ám kevesen tudják azt, hogy ki is volt valójában Edgar Allan Poe, a tragikus sorsú irodalmi hős, aki mindössze 40 évet élt, de művei a mai napig meghatározó alkotások maradtak.
164 éve, 1849. október 7-én hunyt el Edgar Allan Poe egy baltimore-i kórházi ágyon, ahol négy napot töltött eszméletlenül. Az utcán történt rosszullétének igazi okát talán sohasem tudhatjuk meg, hiszen első életrajzírója olyan mértékben torzította a róla ismert adatokat, hogy az okozott kárt már nem lehet helyrehozni. „Hogy jó hírünket megmentsük, keltettük őrült hírét neki” – írja W. C. Williams költő.
Az említett életrajzíró Rufus Griswold néven volt ismert és bőszen dolgozott azon, hogy Poe halála után úgy emlékezzen rá az utókor, mint sátánista, alkoholista, szexuális szörnyeteg, aki senkivel és semmivel nem törődött saját magán kívül. Persze maga Poe sem erőltette meg magát azért, hogy belepasszoljon a kor aktuális lelkületébe, éppen ezért a többi író mindig is különösnek tartotta felfogása miatt, kortársai egy okoskodó, erkölcstelen emberként tekintettek rá.
„Az életet a haláltól elválasztó határ homályos és bizonytalan. Ki a megmondhatója, hol végződik egyik, és hol kezdődik a másik?”
Rövid élete során mindössze 15 évet foglalkozott írással, ám sajnos erőfeszítései nem hozták meg számára a várt sikert és elismerést. Minden eges pennyért keményen megkellett dolgoznia, ugyanis itt sem volt hajlandó fejet hajtani a kor aktuális igényeinek, nem egy varázslatos Amerikát szeretett volna felépíteni, hanem az olvasót gondolkodásra bírni, érzéseket adni mindazoknak, akik belevágnak egy-egy művébe. Szerkezetileg sem törekedett az aktuális „trendek” megtartására, ugyanis rövid, tömör szerkezeti egységekben megírt művekkel rukkolt elő, nem pedig tanulságos művekkel gazdagította az aktuális irodalmi palettát. Több értekezésen is hangot adott annak a véleményének, hogy nem a szépet kell leírni, hanem érzést kell kiváltani az olvasóból, aki ezáltal elgondolkodik az olvasottakon, esetleg elgondolkodik saját létezésének miértjén. Különleges felfogása miatt nem támaszkodhatott csak az önálló írásra, így kénytelen volt különböző lapoknál dolgozni, amiket pedig sorban sikerre is tudott vinni, hiszen a közönséges már csak azért is megvásárolta az újságot, mert arra voltak kíváncsiak, hogy vajon milyen újabb őrültséggel rukkolt elő Edgar Allan Poe. A teljes szabadság hiányában nem tudott egy-két évnél tovább maradni az ilyen lapoknál, így munkájára az állandó vándorlás volt a jellemző. Többször megpróbálkozott saját lap indításával is, de egyiknek sem volt különösebb sikere. Végül feladta az újságírást, ám azonban a lapoktól sohasem tudott teljesen elszabadulni, hiszen a legtöbb írása ezekben a médiumokban jelent csak meg.
A szerelem nem kerülte el messzire Poe-t, hiszen nagynénjénél történt baltimore-i tartózkodása során került közeli kapcsolatba unokahúgával, Virginiával. Hosszas együttélés után végül megkérte a kezét, majd összeházasodtak. Ez volt Poe pályafutásának első termékeny szakasza, hiszen boldog párkapcsolatban élt, s ekkor vált belőle családfő, de az írásból éppen hogy csak sikerült megélniük. Nehézkes anyagai helyzetük miatt végül az elvonulás mellett döntött, egy Manhattantől alig 15 km-re lévő kis telekre költöztek, ám ekkor már Virginia nagyon beteg volt. A torkában elpattant egy ér, s végül ez vezetett halálához, néhány évvel férje előtt. A mindössze negyven éves Poe nem ismerhette meg igazán a sikert, ám halála után nem merült feledésbe a neve, hiszen az utókor Amerika egyik legnagyobb irodalmi alakjaként emlékszik a nevére.
„S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, – soha már!”
Az utókor az egyik legnagyobb amerikai költőként emlékszik Poe-ra, akinek műveit egyenesen Baudelaire fordította franciára. Ahogy múltak az idők, egyre többet, más dolgokat kezdtek az elemzők látni a műveiben. Néhányan a szeretett nő elvesztését ismerték fel műveiben, mások a pszichoanalízis népszerű tudományának rendelték alá az írásokat.
Legismertebb művei közé tartozik a Morgue utcai kettős gyilkosság, amely 1840-ben jelent meg. Ez az egyik legismertebb novellája, amely az egyik első detektívtörténet. Az írás főszereplője Auguste Dupin nyomozó, aki két asszony halálában nyomoz, majd annyira mélyre ássa magát a nyomozásba, hogy lassan kirajzolódik előtte a város összes kis titka. A detektívregények mellett olykor Poe-t emlegetik a sci-fi megteremtőjeként is, köszönhetően a Balloon Hoax című írásáért. Ezt a Sunban jelentette meg, és arról számolt be, hogy egy férfi három nap alatt átszelte az Atlanti óceánt egy hőlégballonnal. Mire sikerült az illetékeseknek megcáfolni a hírt, addig mér egész Amerika a hőlégballon lázban égett. Emellett novellája, A Maelstörm poklában is a korai sci-fit kapcsolja Poe nevéhez. A megszemélyesített örvényről szóló történetet a mesélő szenvedésén keresztül ismerjük meg, akit próbál elnyelni a szörnyeteg.
Persze leghíresebb művei közül nem maradhat ki a szinte mindenki által ismert A holló sem. A költemény főleg dallamossága és stilizált nyelvezete miatt emelkedett ki több munkája közül, de persze utánozhatatlan hangulata is segített abban, hogy az utókor rengetegszer hozzányúljon ehhez a történethez, ehhez az érzéshez. Az idők során rengetegszer halhattuk és láthattuk, hogy valaki Poe munkájából próbál ihletet nyerni, hol több, hol kevesebb sikerrel. Előbbire remek példa Tim Burton 1982-es rövidfilmje, a Vincent, amely tagadhatatlanul a holló elemeire épít.
